Úgy látszik, rá fogok szokni a közhely-címekre:) Na, mindegy... Egyébként a cím - szerintem - eléggé találó. Phineas úgy érzi az elején, hogy rosszabb már nem lehet... Nem is tudja, mekkorát téved:)

- Hogy mi? - pislogott Phineas.

- Terhes vagyok - ismételte Ann kelletlenül.

- De hát... mi... mikor... mióta...? - hápogta kerekre nyílt szemmel a férfi.

- Pár nappal azelõtt tudtam meg, hogy te igazgató lettél...

- És miért nem mondtad el?

- Nem is... nem is tudom... - révedt maga elé a nõ. - De amikor eljöttél a Roxfortba, el akartam mondani...

- De nem mondtad el - vágott közbe Phineas. - És mégis, meddig akartál várni a bejelentéssel? Mert amint észrevettem, most is csak a barátnõd unszolására mesélted el... - a férfi hangja immár fenyegetõen csengett.

- Nem... nem tudom... - kezdte Ann. - De azért titkoltam, mert azt hittem,... azt hittem, hogy nem örülnél egy gyereknek...

- De drágám, hogy gondolhatsz ilyet? Tudod, hogy én szeretlek, és... - enyhült meg Phineas.

- De most mégsem viselkedtél úgy, mint aki örül a hírnek! Sõt...! - emelte fel a hangját Ann. - Úgy látszik, nem volt alaptalan az aggodalmam!

- Ann! - dörrent rá váratlanul Sophie barátnõjére, aki egyre jobban kezdte magát belelovallni a vitába. - Nem vádolhatod meg Phineast egy ilyen dologgal! Õ is örül a gyermekáldásnak, csak egy kicsit meglepte a hír!

- Nem hinném, hogy ez az oka... - Ann elfordította tekintetét Sophieról, és férje szemébe nézett. - Tudom, hogy... - kezdte, de elharapta a mondat végét.

- Mit tudsz?

- Hogy... hogy utálja a gyerekeket - mondta csöndesen. - A diákokat is ki nem állhatja.

- De hát ez nem igaz! Mondd meg neki Phineas! - kérte Sophie, de a férfi nem szólalt meg. - Mondd meg neki! - ismételte a lány.

- Nem mondom... - szólalt meg alig hallhatóan Phineas.

- Látod? Én megmondtam! - nevetett fel keserûen Ann. A zöld szemek hitetlenkedve meredtek a férfira.

- De hát... Phineas... - suttogta.

- Hagyd, Sophie! Menjünk innen! - érintette meg Ann a lány vállát. Az engedelmeskedett barátnõje hívó szavának, és elindultak a kastély kijáratához. Ann még egyszer visszafordult, de csak hogy egy gyûlölködõ pillantást küldjön férje felé.

Phineas szótlanul nézett utánuk. Ha a szívére hallgat, felesége után fut, de mégsem tette. Tudta, hogyha most utána megy és elkezd mentegetõzni, azzal csak még többet rontana a helyzetén.

Lassan elindult felfelé a lépcsõn.

"Hogy én milyen szerencsétlen vagyok... De hát ez van: a baj mindig csõstül jön..."

Phineas benyitott az irodájába, majd ráérõsen körülnézett.

"Minden azzal kezdõdött, hogy igazgató lettem. - gondolta dühösen, majd belépett a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. - Már teljesen elhidegültünk egymástól... Pedig régebben milyen boldogok voltunk..."

A férfi szomorúan roskadt le a székébe.

- Mi a baj? Olyan fancsali a képe... - szólította meg egy portréalak. Phineas szóra se méltatta. Helyette inkább a kezébe temette az arcát és úgy gondolkodott.

"Utálom ezt a rohadt kastélyt. Az ember itt sosem lehet egyedül! Fõleg nem az igazgató..."

- Nigellus professzor! Figyel rám? - kérdezte a festmény.

- Kérem! Gondolkodni próbálok! - szólt vissza cseppet sem udvarias hangszínen Phineas.

- Csak próbál? - csipkelõdött egy másik portré.

"Hát ez nem lehet igaz! Elegem van ebbõl az irodából, ebbõl a kastélyból, ebbõl a... Mindenbõl!!! Nem is értem, hogy bírták ki ezt a korábbi igazgatók és igazgatónõk... Rémes..."

- Elnézést, igazgató úr... - lépett be a szobába Andrew Mittchell, a SVK tanár.

- Nem tud kopogni?!

- Bocsánat...

- Most már mindegy - morogta Phineas. - Mi az?

- Öhmm... Megérkezett a Varázslatos Hírek riportere - jelentette Mittchell.

"Mi??? Ann visszajött?"

- Engedje be! - mondta az igazgató.

A tanár eleget is tett a kérésnek, az ajtón azonban nem Ann lépett be, hanem egy szõke, kék szemû fiatal lány. Phineas egy pillanatra meglepõdött, de aztán üdvözölte a nõt.

- Jó napot, Miss... Miss...

- Wood. Elena Wood.

Phineas megkövülten nézett a fiatal, szõke riporternõre.

- Öhh... Valami baj van? - kérdezte Elena, ahogy észrevette a férfi furcsa pillantását.

- Gondolom az eltûnt fiú után szeretne érdeklõdni... - kerülte meg a lány kérdését.

- Igen. De sajnos egyik tanár vagy más alkalmazott sem hajlandó elárulni még a fiú nevét sem. Ezért is jöttem magához. Ön bizonyára felelni fog a kérdéseimre...

"Hát igen. Gondolom, mindenkinek bemutatkozott, Miss Wood... A többiek meg rám hagyják a piszkos munkát."

- Öhmm... Szóval lenne olyan kedves, és válaszolna pár kérdésemre? - folytatta a lány, aki valószínûleg nem vette észre Phineas keserû mosolyát.

- Önnek van egy öccse, nemdebár? - terelte el a szót ismét.

- Igen - lepõdött meg Wood. - De honnan tud Richardról?

- A Roxfortba jár, és...

- Tényleg? - kérdezte a lány. - Nem is tudtam...

Phineas kétkedõen nézett Elenára. Vajon most gúnyolódik rajta?

- Ó, elnézést! De tudja anyámék, amikor még friss házasok voltak, kiköltöztek Franciaországba. Én pont abban az évben születtem meg. Aztán rá öt évre megszületett a kicsi Richard is. Én a Beauxbatonsba jártam, de minden álmom az volt, hogy itt a Roxfortban tanulhassak... És hogy késõbb újságíró legyek. De a szüleim becsmérelték a Roxfortot, és alantasnak tartották az újságírást. Úgyhogy nem engedték valóra váltani az álmaimat...

Ezért amikor ötödéves lettem, megszöktem otthonról, és elutaztam ide. Az elõdje megengedte, hogy itt tanuljak, és tavaly a leghõbb vágyam is valóra vált: újságírói állást kaptam a Varázslatos Hírek-nél. De a szüleimrõl és az öcsémrõl nem hallottam hírt évek óta... Nem is tudtam, hogy visszautaztak Franciaországba - Elena zavartan elhallgatott. - Ó, bocsánat... Nem kellene untatnom magát ilyenekkel.

- Nem, nem untat. Nagyon is érdekes az életútja! Kérem, meséljen még magáról!

- Nem, nem, nem. Itt én vagyok a riporter! - kapott észbe Elena. - Ööö... szóval, mikor tûnt el az a kisfiú?

- Három napja.

- És hogyhogy csak tegnap kezdték el keresni?

- A diáktársai leplezték elõttünk az eltûnését, mert valamilyen szinten õk is hibásak voltak...

- Miért? Mit tettek a barátai? - kérdezte kíváncsian Elena.

- Nos, dióhéjban annyi, hogy a fiú nagyon jó tanuló volt, és a hmm... "barátai"-val összevesztek azon, hogy olyan jó-e a való életben is. Rich...a fiú be akarta bizonyítani, hogy igenis jó. Ezért ment be a Tiltott Rengetegbe.

- Apropó! Miért tiltott az az erdõ?

- Tudja, teliholdkor sok a vérfarkas, és néhány vámpír is szokott ott tanyázni... Ezeken kívül még rengeteg más veszélyes lény lakja...

- Értem. Szóval valószínûnek tartja, hogy a fiú már nem él...

- Nem valószínû, hanem biztos. Megfulladt az egyik tóban.

- Hogy mi? - döbbent meg a lány. - Ó, szegény... Mit is mondott, hogy hívták azt a szerencsétlen fiút?

- Nem mondtam...

- Akkor árulja el most.

"Ebbõl lesz még nagy galiba! Pedig azt hittem, rosszabb már nem lehet..."

- Richard... Richard Wood...