Born with nothing, die with everything* Szép, tiszta, csillagos volt az ég, amikor egy nõstény unikornis éppen egy hatalmas tölgyfa alatt vonaglott. A távoli szemlélõ azt hihette volna, hogy szegény párának valami baja esett, pedig talán élete legszebb pillanatát készült átélni a balzsamos fû ölelésében... Még hosszú percekig vergõdött a fájdalomtól szinte félholtan - hiszen már reggel elkezdte érezni a gyötrõ kínt - , majd hirtelen mozdulatlanná dermedt... A kis aranyszínû csöppség kint volt a sötétzöld pázsiton, s pár pillanat múlva már lábra is állt. Lassan, óvatosan odalépdelt anyja elé, és mélyen belenézett a szemébe. A nõstény egyszarvú kissé felemelte csodálatos, tündöklõen fehér fejét, hogy megnézze elsõszülött fiát. Az, látva az anyja szemében égõ vágyat, odasimult szülõje nyakához, megnyalogatta, majd halkan beleszuszogott a fülébe. Az anya élvezte a kiscsikó érintését, de hirtelen, mintha kábulatból tért volna magához, megrázta a sörényét és eltolta magától gyermekét. Az értetlenül nézett rá. Nem tudta, miért változott meg hirtelen anyja hangulata. Pár perce jött a világra, de már birtokában volt az unikornisok õsi, és titkolt képességének, melyet más állatok, mágikus lények nem tudhattak - még a varázslók és boszorkák között sem mûködött feltétel nélkül. Ugyanis az egyszarvúak minden egyes példánya telepatikus kapcsolatban van egymással. Bármelyikükkel is történik valami, azt minden egyes unikornis érzi... Sõt, ezzel a képességükkel tudnak kommunikálni maguk között. Így hát ez a kis csikó is érezte, hogy szülõje ideges, és gondterhelt. Segíteni akart neki, hiszen neki köszönhette az életét, de nem tudta mit tegyen. "Kicsim - üzente szemével az anyja -, el kell menned innen... Nem biztonságos..." "Nem hagylak itt! Fontos vagy nekem! Szeretlek!" "Én is - mondta, és megnyalogatta gyermeke fejét. - Épp ezért mondom, hogy menj! Én már menthetetlen vagyok..." A kiscsikó ijedten nézett anyja szemébe. Még nem fogta fel az élet és a halál fogalmát, de érezte, hogy ezek a szavak nem jelenthetnek jót. "Nem, nem hagylak itt." - ismételte. "De muszáj! Te vagy az emberek reménysége! Nélküled kipusztulnak, s velük együtt mi is!" A kis unikornis nem értette, hogy mit is jelenthetnek az elmondottak. Õ? Hogy lehetne õ az embereknek, vagy hogyishívjákoknak a megmentõje? Hiszen még kicsi! És úgy érezte, sosem lesz olyan nagy és szép, mint az, aki most itt elõtte fekszik... "Ne félj a jövõtõl! Indulj, menj! A sors majd megtalál...!" - A nõstény feje ernyedten hullott a fû közé. Utolsó erejével még megpróbálta elõre tolni lábával a kiscsikót, de sikertelenül. "Mi történt? Fáj valahol?" - kérdezte rémülten. Az egyszarvú nem válaszolt. A kis unikornist hirtelen szörnyû szomorúság töltötte el. Nem tudta igazán a miértjét, csak azt, hogy anyja mozdulatlansága miatt érzi a szívfacsaró érzést. Még egy ideig szólongatta, de õ maga is valahol mélyen érezte, az elõtte fekvõ egyszarvú, aki a világra hozta, nem fog többé megmozdulni. Halott - hasított belé a gondolat. Nem tudta, honnan jött, és nem tudta, mit jelent. Csak állt anyja teteme felett, és gondolkozott, mit tegyen. Aztán úgy tett, ahogy a nõstény kérte: elindult az erdõ belseje felé, habár nem tudta, merre visz az út, és azt sem, hogy milyen veszélyek leselkednek rá a sötét bokrokból... Már jó ideje csetlett-botlott a sûrûn nõtt aljnövényzet alattomos útvesztõjében, amikor egy furcsa zajra lett figyelmes. A bokrok között valami mozgott. A kis egyszarvú már jó ideje hallotta az erdõ neszezését, de ez a hang valahogyan nem illett ide. Nem sokat élt még meg, de érezte ennek a zajnak az idegenségét. "Ember" - hasított belé a gondolat, habár ezúttal nem volt benne biztos, hogy igaz ez az állítás. Olyan furcsa mágikus hullámokat dobott felé a szél. Mohón beléjük szagolt, de nem tudott megállapítani semmit. - Hagyd azt a szerencsétlent! Még csak most született, a vére nem ér egy fabatkát sem! - a beszélõ hangjától minden szál szõre égnek állt, annyira kegyetlen és hideg volt. Nem értette, mit mondott, de nem is akarta megtudni. Messze, messze el akart kerülni ettõl a lénytõl. Futni akart, de ugyanakkor a lábai nem engedelmeskedtek. "Hát jó - gondolta -, így talán jobb is, nem csapok zajt..." - Igen, uram. De akkor hol találunk megfelelõ unikornist? - Ez a csikó pár perce születhetett. Az anyja nem lehet messze. Ráadásul a vajúdás eléggé legyengítette, nekünk nem sok dolgunk lesz vele... - Igen, uram. Te mindig tudod, mit kell tenni... - azzal elindultak megkeresni a nõstény egyszarvút. A kiscsikó félõsen nézett a zörgõ bokrok után. Örült, hogy elment az a két valami, bár furcsállta, hogy õ csak egyet érzett meg... Tovább indult, amerre a lába vitte, majd ijedten fordult meg. Hiszen az anyja felé indultak! Az unikornis, bár rettentõen félt a kegyetlen hangú lénytõl, utánuk rohant - már amennyire tudott. A kiálló gyökerekben folyton elbotlott és a bokrok ágaiban is nem egyszer fennakadt a sörényénél fogva. Amikor a tölgyfa közelébe ért, meglátta a hangok tulajdonosának egyikét, egy hosszú, fekete ruhába öltözött embert. A csikó hiába kereste a másik lényt, nem látta, és nem is érezte. "Hogyan lehet, hogy cserben hagy az orrom?" - tûnõdött. Kis idõ múlva azonban rájött, hogy nem tévedett - az az egy test két hangot adott ki. - Uram, igazad volt! - Persze, hogy az volt. Talán kételkedtél? - a kegyetlen hang most fenyegetõvé vált. - Dehogyis, uram, dehogyis! Alázatos szolgád vagyok... - Hazudsz... - Kérlek, ne büntess meg! - rimánkodott a másik. - Nem foglak... Most sokkal fontosabb dolgom van... - azzal lehajolt, és a nõstény fölött kezdett el tevékenykedni. A csikó nem látta, mit csinál, és bár félt az embertõl, aki egy testben két lélek, közelebb merészkedett anyja teteméhez. Megrökönyödve látta, hogy az ember nyalogatja az õ anyját. Félelme rögtön valami emésztõ érzésbe csapott át... "Nem szabad! Nem érhet hozzá!" Már majdnem rárontott a fekete ruhás alakra, amikor az felemelkedett, és elmászott a nõsténytõl. A kiscsikó rosszallóan horkantott, majd az ember távozását tudomásul véve közelebb lépkedett anyjához. Ahogy végignézett a megmerevedett testen, észrevett egy apró, fénylõ csíkot az egyszarvú oldalán... Közelebb hajolt, és megszagolta. "Vér..." Lassan kezdte felfogni a lét fogalmát... Szomorúan lekuporodott anyja mellé, és hagyta, hogy elnyomja az álom... * * * - Nyughass! - hallatszott egy férfi mély hangja. - Nem akarlak bántani! Hallod? - Hagrid! Mit csinálsz? - hallatszott messzirõl egy lány kiabálása. - Próbálom lecsillapítani ezt az egyszarvút... De nem igazán boldogulok vele. Ilyen még soha nem történt. - Egy egyszerû unikornis kifog rajtad? - Hermione, kérlek! - mondta rosszallóan az óriási termetû ember. - Harry és Ron hol vannak? Megígérték, hogy lejönnek ma délután! - Jönnek is! Csak majd kicsit késõbb... Még nincs kész a bûbájtan leckéjük - itt gúnyos fintorra húzta a száját, majd teljes egészében végigmérte az egyszarvút. Mi tagadás, gyönyörû volt, hatalmas és erõs... Hermionét mégsem csak ezek a külsõségek fogták meg, hanem valami más is... Pontosan nem tudta, mi. Ahogy az értelemtõl csillogó szemeibe nézett, az az érzése támadt, hogy valahonnan ismeri... Mint egy régi jó barátot... Az állat egy gyors mozdulattal elszakította a kötelékeit, és egyenesen Mione felé ugrott. A lány nem futott el az unikornis elõl, hanem határozottan és szilárdan állt a helyén. Valahogyan tudta, hogy az egyszarvú nem fogja bántani... Mélyen belenézett a felé közeledõ szemekbe... - Hermione, vigyázz!!! - hallotta Hagridot. Az unikornis hirtelen megállt, épp a lány elõtt. Mione érezte az arcán az állat forró leheletét... A szemei furcsán csillogtak... "Hát megvagy végre..." - Tessék? - kérdezte Hermione. - Jól vagy? - Hagrid aggódóan tekintett a lányra. - Aha... Miért vagyok meg? - Mi? - az óriás értetlenül nézett Mionéra. - Hát az elõbb mondtad... - Én aztán nem mondtam semmi ilyesmit. - Akkor ki...??? "Hall engem? Nem hittem volna..." - Ki... ki az? - a lány ide-oda tekintgetett. - Öhmmm... én nem hallok semmit. - Óóó... - szólalt meg ekkor Mione. - Harry, Ron! Ti vagytok, ugye? Ne ijesztgessetek, inkább gyertek elõ! "Nem õk voltak azok... Hanem én..." - az egyszarvú finoman megböködte orrával a lány vállát. Hermione döbbenten az unikornis felé fordult. - Te voltál??? "Igen." - De hát hogyan hallhatlak?... "Te is érzed, nem?" Hermione hirtelen nem tudta, mirõl beszél az unikornis. "Figyelj... Érezz..." A lány megfogadta a fehér szépség tanácsát, és kis idõ múlva rájött, mit akart a csodalény. - Olyan furcsa... mágikus hullámokat érzek... Mintha valamilyen kapcsolat lenne köztünk... bizsereg tõle a tarkóm... - Hermione, biztos, hogy jól vagy? - kérdezte Hagrid a - számára magában beszélõnek tûnõ - lánytól. - Igen, igen, semmi bajom. "Ez a kapcsolat, amit érzel, minden mágia teremtõje - folytatta az egyszarvú. - Õsidõk óta létezik, csak az ember megfeledkezett róla... Még jóval a varázslók és boszorkányok ideje elõtt minden embernek meg volt a maga párja egy unikornis személyében. Egyszerre születtek, és egyszerre haltak meg... És életük során sosem hagyták el egymást. De az ember egyre inkább feljebbvalónak érezte magát. Bár a kapcsolatot nem tudta teljesen megszakítani, megpróbált egyedül boldogulni a világban. Sorra hagyták el a maguk unikornisát, és úgy hitték, ezzel vége is a köztünk lévõ kapcsolatnak. De mi még most is vigyázzuk a magunk párját..." - És te... "Igen, én a te párod vagyok. A nevem Merkur." - Óóó... És te akkor tizenhét éves vagy? Mert nem látszol annyinak... "Nem is vagyok annyi. Még csak hét éves vagyok..." - De hát azt mondtad, "egyszerre születnek és egyszerre halnak meg..." "Nem teljesen... Az már a múlt... A réges-régen elfeledett múlt... Mikor az emberek egymaguk próbálták az élet nehézségeit legyûrni, elvékonyították a kapcsolat fonalát... Ha most meghalsz, én veled halok... De ha én halok meg, te tovább élsz egy másik párral." - Mi? Hogy érted ezt? "Amikor meghal egy unikornis, másik lép a helyébe, amely hozzávetõlegesen akkor született, amikor a másik meghalt..." - Óóó... Értem... - a lány furcsán csillogó szemekkel nézett az egyszarvúra. - Mi a... Mi történt? - hallotta Hagrid hangját. Mikor odafordult látta, hogy Harry és Ron futva közeledik feléjük. - Eltûnt!... Sehol sem találják!!... - Ron rémülten nézett körbe. - Kit? - D...Dumbledore-t! A lány tudta, milyen veszélyeket rejt magában ez a tény... Õ nem hagyna ki egy ilyen alkalmat... Bizonyára ide tart. "Már itt is van." - Mi??? - kérdezte holtsápadtan Mione. "Voldemort ott áll a hátatok mögött..." - Harry! Mögötted!!! - kiabálta hátra sem fordulva. A fiú megfordult és egyenesen belenézett a vörösen izzó szemekbe... Egy hirtelen mozdulattal a pálcája után nyúlt, de nem volt elég gyors... - Avada Kedavra! - mondta ki a varázsigét Voldemort. - Véged van, Potter! Harry csak állt, nem tudott elmenekülni. Becsukta a szemét, és hallgatta, ahogy az átok suhan felé...Hallotta, amikor becsapódott... Hermione felsikoltott, és a földre esve vonaglani kezdett... Harry kinyitotta a szemét, és látta, hogy elõtte egy hatalmas fehér test fekszik... Nem tudta, mi történt, de nem akarta elszalasztani a lehetõséget... Elõvette pálcáját, és az - unikornis mentõakciójától megdöbbent - Voldemortra szegezte. - Avada Kedavra! - mondta, s az átok célbatalált. Voldemort ernyedten esett össze. - Si-sikerült, Harry! - dadogta csodálkozva Ron. - Megölted... - Ki kell, hogy ábrándítsalak titeket! - hallatszott a Sötét Nagyúr hangja. - Még mindig élek!... Nem tudsz megölni, Harry! Tehát én foglak megölni téged!!! - Ez... lehetetlen - mondta Harry, a feltápászkodó Voldemortot figyelve. - Itt a vége, Potter! Add fel! Úgy fogod végezni, mint Dum... Harry azonban még egyszer megpróbálkozott, ezúttal egy másik átokkal... - Lamurelium! - ordította. A pálcájából egy vékony, rózsaszín fénysugár tört elõ. - Ez... ez meg mi...? - hallatszott Ron értetlen hangja. A vörösszemû démont körülvette egyfajta fekete "aura"... A körül pedig egy rózsaszín ködfátyol lebegett, ami lassan, de biztosan emésztette fel a fekete aurát. - Nem tudsz legyõzni, Harry! Add fel! - ismételte Voldemort. - Úgy fogod végezni, mint Dumbledore! Õt is megöltem, és te sem menekülsz! - NEM! - ordította Harry. - Dumbledore nem halt meg! - Dehogynem! - mondta Voldemort egyre erõtlenebb hangján. Miért? Miért kellett Dumbledore-nak meghalnia??? Olyan volt, mintha... a nagyapám lett volna...Én... én szerettem õt... Abban a pillanatban a rózsaszín ködfátyol elnyelte a fekete aurát, és elérte Voldemortot, aki azon nyomban porrá omlott szét... Harry még látta, ahogy az õsi ellensége maradványait fölkapja a szél, majd elsötétült elõtte minden... * * * - Harry! Harry, hallasz engem? - hallotta a fiú Hermione hangját. - Mostmár fel kéne kelned! Szóval csak álom volt, hogy legyõzte Voldemortot? Harry rosszkedvûen nyitotta ki a szemét. - Jaj, de jó, hogy végre felébredtél! - a lány a nyakába borult. - Már egy hete fekszel itt mozdulatlanul... A fiú körülnézett; a gyengélkedõben feküdt. - Mi... mi történt? - kérdezte zavartan. - Azon kívül, hogy megölted Voldemortot? - kérdezte mosolyogva a lány. - Akkor nem csak egy álom volt? - Nem - szólalt meg Ron. - Végre megszabadítottál miket V...Voldemorttól... - Jaj, még mindig nem mered kimondani? - nézett rá rosszallóan a lány. - Hagyjál már, jó? Igenis ki merem mondani. - Ühüm... - Befejeznéd már végre?! - De... Hermione... Veled mi történt? - Harry halványan emlékezett rá, hogy a lány sikoltozva összeesett. - Már mint, amikor Merkurt eltalálta az Avada Kedavra? - Ki az a Merkur? - Hát az egyszarvúm... - azzal a lány elmesélte, amit az unikornistól hallott. - De érdekes... - Az. - És most új... öhmm... egyszarvúd van? - Dehogy, Merkur nem halt meg. - De... de hát eltalálta egy halálos átok... - Igen, de engem nem... - Mi??? - Én és Merkur közelebb kerültünk egymáshoz, és felerõsödött köztünk a kapcsolat. Ez mentette meg... - Kövezz meg, de nem értem... - Jaj, néha olyan lassú a felfogásod, mint Ronnak... - Hé, mi az, hogy lassú a felfogásom?! - ...Na szóval... - folytatta szenvtelenül Mione. - Hadd magyarázzam meg egy példával. Két ember elmegy hegyet mászni... - Uhh... - fejezte ki véleményét Harry. - Befejezhetném?!... Tudod, össze szokták kötni magukat, hogy ne essenek le. Így ha az egyik meg is csúszik, és elkezd zuhanni, a másikhoz erõsített kötél fenntartja... Így nem hal meg... Valami ilyesmi történt köztem és Merkur között is. Miattam nem halt meg... - Mi? Elmentetek hegyetmászni? - kérdezte értetlenül Ron. - Úúúú... inkább hagyjuk - mondta Hermione. - De te érted, ugye Harry? - Aha... - mondta, de igazából csak sejtette, mit akart mondani a lány. - Viszont... viszont van egy rossz hírem - komorult el a lány. - Nem tudom, emlékszel-e még, de Voldemort mondott valamit... Dumbledore-ról... A fiúnak elszorult a torka. Emlékezett, hogyne emlékezett volna... - ... Az... igaz... - mondta ki nehezen a lány. - meg... meghalt. - De hát... hogyan... hogyan tudta... - Nem tudjuk... Négy napja találtuk meg Dumbledore-t az erdõben... Sajnálom, Harry... A fiú üres tekintettel bámult maga elé. Végül Ron megtörte a csendet, és megpróbálta megvigasztalni barátját. - De legalább végre vége a háborúnak... - Igen... - ismételte színtelen hangon Harry. Fátyolos szemmel tekintett ki az ablakon, a boldog napsütésbe. - Végre vége... *Akinek nem lenne ismerõs: Papa Roach lovehatetragedy(2002) lemezén van egy ilyen címû szám