Dumbledore és barátai kicsit összezörrennek... De aztán - ahogy az várható - ki is békülnek. Olvizzátok! :))

Heinrich egész héten gyõzködte Albust, hogy vigye vissza Dippetnek az idõnyerõt, de sikertelenül. Nem tudta, miért akarja megtartani barátja annyira a szerkezetet, és Dumbledore még nem is szándékozta a titkot felfedni társai elõtt.

Az egyik nap Heinrich és George már vagy két órája folyamatosan faggatták, hátha megunja és elmondja nekik a tervét.

- Albus, mit akarsz azzal az izével? Mondd már el! - George meglöködte barátja vállát, hogy szólásra bírja.

- Majd elmondom, ha mindenki úgy gondolja, hogy ne adjuk vissza Dippetnek... - azzal jelentõségteljesen Heinrichre nézett, aki éppen a kezét firkálgatta egy pennával.

- Hmm?... - nézett fel a munkájából, ami elsõ ránézésre egy szárnyas malacnak tûnt. - Én már nem akarom, hogy visszaadd!

- Persze, persze... - hitetlenkedett Albus, majd barátja kezére tévedt a tekintete. - Az meg mi?

- Mi mi?... Ja, hogy a rajzom... Ööö... Találd ki! - odanyújtotta díszes testrészét a fiúnak, majd érdeklõdve nézte Albus elgondolkozó arcát. Az kis idõ múlva felemelte a fejét, és nevetõ szemekkel nézett Heinrichre.

- Egy... kövér madár? - hangja elcsuklott a visszafojtott röhögéstõl.

- Neeem! - visszakozott sértetten a fiú. - Nézd meg jobban!

- Nem jut eszembe róla semmi más.... - Albus alig kapott levegõt, ahogy George-ra nézett, aki a hangos nevetéstõl kicsordult könnyeit törölgette pulóvere ujjával.

- Nekem igen! - nyögte ki végre a fiú, amit akart. - Egy... mumszos véla!...

Heinrich vöröslõ fejjel nézte a földön fetrengõ barátait. Idõvel aztán elhallgatott a hahota, és a fiú csendben megjegyezte:

- Ez... egy hippogriff...

- Akar lenni? - kérdezte még mindig mosolyogva Albus. - Mert szegény hiába akar...

- Ne menj el festõnek, oké? - hallatszott George hangja a kanapé mögül, ahova idõközben eljutott. - Mert veszélyeztetnéd az emberek épségét! Nekem is megrepedt egy-két bordám a röhögéstõl...

Heinrich szégyenkezve hallgatott az egyik karosszékben ülve. Tekintete ide-oda járt két barátja között, akik még mindig vigyorogtak a rajzán.

- ...Na jól van, nem mindenki születik mûvésznek, igaz-e? - Albus odament és megveregette társa vállát. A fiú füle még mindig piroslott.

- Hanyagoljuk a témát, jó? - kérte aztán. Közben lopva megpróbálta letörölni karjáról a tintarajzot, de csak annyit ért el vele, hogy egy nagy fekete pacává olvadt a hippogriff. - Ööö... Hol is tartottunk?

- Ott, hogy Albus elmondja a tervét... - vigyorgott George a fiúra.

- Nem, nem mondom el, mert Heinrich vissza akarja vinni az idõnyerõt...

- De nem is! Már nem! - mondott ellent az említett, majd a "ma született bárány" ábrázatával bámult Albusra.

- Na jó... elmondom... - adta be a derekát Dumbledore, de még mindig hitetlen pillantásokat lõdözött Heinrich felé. - Bár magatok is rájöhettetek volna, ha egy kicsit gondolkodtatok volna... ahelyett, hogy engem nyüsztettek...

- De sokkal egyszerûbb volt téged szekálni! - vigyorgott George. - És élvezetesebb is!

- Tehát... - folytatta Albus, oda se figyelve barátja közbeszólására. - Gondoljatok bele, mennyi szabad idõnk lehet ennek a kis szerkezetnek a segítségével... Sokkal hamarabb készen lehetnénk a fõzettel, és - nem utolsósorban - visszakapnánk azt az idõt, amit Dippet ellopott tõlünk a fenyegetésével...

- Aha... - gondolkozott el Heinrich. - De elég rizikós lenne... Állandó félelemben élnénk, hogy lebukunk, vagy valami...

- Élnél! Mert én nem! - nézett barátjára felvont szemöldökkel Albus. - Ha egy kicsit odafigyelünk tuti, hogy nem bukunk le...

- Heló, fiúk! - köszönt nekik az odaérkezõ Charles. - Már megint faggatjátok szegény barátunkat? Úgyse fogja elmondani...

- Tévedsz! Épp most osztotta meg velünk a nagy titkát... - vigyorgott George, majd a kanapén felülve játékosan Charles lába felé rúgott. - Látod nem kéne olyan hamar feladni...

- Ne rugdoss!

- Miért? Fájt? - kérdezte tettetett együttérzéssel a fiú. - Ki ne menj az udvarra! Még a végén kék-zöld foltokkal térsz vissza, mert fúj a szél...

- Hagyjál már! Most azért szemétkedsz?

- És ha igen, akkor mi van? - vetette oda flegmán George, majd még egyszer Charles felé rúgott.

- Hagyjátok abba! - zendült Albus hangja. A fiúk csodálkozva meredtek barátjukra - soha nem hallották még ilyen hangon megszólalni. - Min vesztetek össze?

- Azon, hogy Charles egy utolsó ganéjtúró, aki elolvassa mások magánlevelét!

- Véletlenül volt! Nem volt megcímezve, és a bagoly elém pottyantotta! - védekezett magából kikelve a fiú. - Azt hittem, nekem szól! Bárki azt hitte volna!

- És olyan nagy baj ez? - kérdezte Albus a két marakodó fél között jártatva tekintetét. - Barátok vagyunk, nincsenek titkaink egymás elõtt...

- Ezt pont te mondod?! - mordult fel egyszerre a két fiú.

- Miért, milyen levél volt az? Egy szerelmeslevél? - horkantotta nevetve, de ahogy ránézett a két társa arcára rájött, hogy éppen a közepébe talált: szerelmes levél... - ...Na ne!

- De! - húzta el keserûen a száját George, de a feje vörösödni kezdett.

- Figyeljetek, tudom, hogy ciki meg minden... De túl kéne lépni ezen, nem gondoljátok? Charles nem tehetett a dologról... Nem szabadna ezért büntetned...

- Dehogynem... - morogta az orra alatt George. - Különben se hiszek én abban a véletlenben...

- De már megmondtam, hogy sajnálom! - fakadt ki Charles.

- Akkor meg mit civakodtok? - kérdezte Albus. - Barátok vagytok, vagy mi a szösz! Béküljetek már ki!

- Hagyjál minket, jó?! - mondta George. - Miért kell neked mindenbe beleszólni? Majd kibékülök vele, ha akarok - de most nem fûlik hozzá a fogam...

Albus tûnõdve nézte barátját, amint duzzogva egy "csakazértis" mozdulattal fellökte Charlest, aki szitkozódva kászálódott fel a padlóról, hogy George-ra vesse magát.

- Na jó, akkor oldjátok meg egyedül... - mondta kissé ingerült hangon. - De egyikõtök se jöjjön a közelembe, amíg harag van köztetek, mert ki nem állhatlak így titeket! - azzal kiviharzott a klubhelyiségbõl. Heinrich - egy kicsit bizonytalanul, de - követte. A két fiú magára maradt.

- Albus, Albus, várj meg! - rohant barátja után Heinrich. - Hova mész?

A fiú lihegve utolérte barátját, aki sietõs léptekkel haladt az egyik kihalt folyosón. Ahogy ott lépkedett, minduntalan levert valamit a falról, vagy a lovagi páncélokról. Az egyik ilyen alkalommal egy mogorva, õsz öregembert ábrázoló képet lökött le, aminek a lakója - hajlott kora ellenére - gyorsan futva egyik képbõl a másikba, válogatott szitkokkal illette a vandálkodó fiút.

- Mi a baj? - harsogta túl a "Hogy nyelne el a pokol vörös bugyra!" - kiáltásokat Heinrich.

- Hogy mi - a - baj? - kérdezett vissza Albus, minden szónak úgy adva hangsúlyt, hogy megkondított egy páncélt, vagy egy címerpajzsot. - Csak az, hogy elegem van már a veszekedésekbõl! Ennek az évnek az eleje óta Charles és George állandóan húzzák egymást! Lehet, hogy te nem vetted még észre... Mert eddig csak akkor csinálták, ha kettesben voltak... De mostanában... - azzal egy hatalmasat rúgott az egyik szekrénybe.

Heinrich csak bámulta barátját - sosem látta ennyire dühösnek, és ez nyugtalanította. Óvatosan megérintette a fiú hátát, mire az összerezzent.

- Bocs... Megijesztettelek? - kérdezte Albus, társa megrökönyödött arcát látva.

- Hát... Ezzel a rombolással egy kicsit... - vallotta be Heinrich, és hátra mutatott, ahol jópár eldõlt páncél és leszakadt képkeret árulkodott a fiú elõbbi dühkitörésérõl.

- Oh... Hát, egy picit átrendeztem a kastély berendezését, az biztos... - nézett körül. - Rendet kéne rakni...

- Ááá... Dumbledore! Azt hiszem, rádfér egy kis büntetõmunka! - hallatszott a hátuk mögül. Albus és Heinrich egyszerre fordult meg, hogy szembekerüljenek ennek az igencsak jól ismert hangnak a tulajdonosával.

- Wilson... - morogta a bajsza alatt az említett.

- Gyere velem, barátom... - mondta a szõke hajú, szemüveges fiú. - Azt hiszem, Dippet professzor kíváncsi lesz ennek a rombolásnak az okára...

- Nem is én csináltam! Hóborc volt! - próbálta kihazudni magát a helyzetbõl.

- Persze, persze... - húzta el a szája szélét Wilson. Végignézett a romhalmazon, majd tekintete megpihent Albus feszült arcán. - És téged ki akartak nevezni prefektusnak... Ccc... - ciccegett. - Még szerencse, hogy észbekaptak, és visszavették a jelvényedet!

- Ebben egyetértünk... - súgta oda Heinrichnek. - Szégyenben élnék, ha prefi lennék... Egyébként is csak azért akarták odaadni, mert legyõztem azt a feldühödött sárkányt még...ööö... negyedikben, asszem...

- Mit motyogsz? - vonta kérdõre Wilson.

- Csak azt, hogy én kiugranék az ablakon, ha a Hugrabug prefektusa lennék! - vetette oda flegmán Albus. A szõke fiú arcvonásai megkeményedtek.

- Gyere velem, Dumbledore! És te is...öööö... Schliemann??

- Schmidt, te ökör... - morogta Heinrich.

- Ne feleselj velem!!! Elmegy a kedved tõle, ha majd a vonaton száguldasz hazafelé, mert kirúgtak... Gyerünk!

- Nem fognak minket kirúgni... Álmodozz csak! Még büntetést sem fogunk kapni... - mosolyodott el hirtelen Albus.

- Tényleg? Azt gondolod? Hát nem jól gondolod!! - Wilson elõrántotta a pálcáját, és azzal nógatta elõre a társaságot. Eközben Albus keze észrevétlenül belecsusszant a zsebébe...

- Azt hiszem, itt vége... - fordult szembe Wilsonnal a fiú, és rávigyorgott.

- Minek van vég... - kezdte a prefektus, de Albus eltalálta egy kábítóátokkal, és a fiú összeesett.

- Ezt meg miért...? - kérdezte meglepõdve Heinrich, de barátja a szavába vágott.

- Azt akartad, hogy kirúgjanak?... Gyere, segíts! Vigyük be valamilyen üres tanterembe... - a fiú megragadta Wilson gallérját, és húzni kezdte a földön. Heinrich nem segített neki. - Na, jó... Van ennek egyszerûbb módja is! Mobilicorpus!

Az ernyedt test a levegõbe emelkedett. Albus benavigálta egy használaton kívüli terembe, majd megszüntette a varázslatot - ennek hatására Wilson nagyot koppant a kemény padlón. A fiú hátranézett abban a reményben, hogy barátja követi, de csalódnia kellett - Heinrich még mindig kint volt a folyosón. Albus visszament a társáért.

- Mit csinálsz itt...? - kérdezte, de amikor látta a kérdésére vonatkozó választ, megnyugodott. Heinrich a romokat takarította el utána. - Várj, segítek!

- Nem, te inkább menj, és intézd el Wilsont! Mi lesz, ha betéved oda egy tanár?... Reparo! - mondta ki a varázsigét, mire a földön szétszóródott üvegszilánkok ismét tükörré álltak össze.

- ...Rendben - mondta kisvártatva Albus, bár pontosan nem tudta, mire gondolt barátja "elintézés" alatt. Neki errõl a szóról mindig az "eltenni láb alól" jutott az eszébe... Belenézett Heinrich szemébe...Hát persze!

Elindult vissza a terembe, hogy módosítsa Wilson emlékezetét. Bár nem tudta, hogy fog ez simán menni, mivel a prefektusnak eszméleténél kell lennie, hogy az Exmemoriam hatásos legyen...

- Na jó, te szemét... Remélem kábán nem fog akadékoskodni... Stimula! - morogta el az ellenátkot, majd várta, hogy a fiú felébredjen. Egy kis idõ múlva ki is nyitotta a szemét, és álmatagon pislogott néhányat.

- Te meg... Oh... Hát ezért biztos ki fognak rúgni! - motyogta, majd lassan körülnézett. - Hol vagyok?

- Az nem lényeges. Tudod, mit csináltam? - kérdezte Albus.

- Igen! - horkantott fel mérgesen Wilson. - De ezt megkeserülöd...!

- Exmemoriam! - suttogta a fiú. - Pápá, Wilson!